Szóval hogy kerültem ide?

Először négy éves koromban jártam a tengernél, az akkori Jugoszláviában. A hazaút Pag-szigetről legendásra sikeredett, mivel egy napszúrás miatt az egész hazautat végighánytam a Trabant hátsó ülésén. Hogy tényleg emlékszem-e, vagy csak a szüleim által máig is izgalommal mesélt anekdoták alapján képzelem el az egészet, nem tudom, de még ma is látom magam előtt a fegyvereseket, akik megállítottak minket úton hazafelé, majd látva, hogy magyar turisták vagyunk, továbbengedtek, a délszláv háború előestéjén. ‘95-ben tértünk vissza újra, szüleim nagyobb baráti társaságával, akkor még borzongtam az odaút alatt, látva az út mellett végig a szétlőtt és elhagyott házakat. Egyébként is, Pécs, ahol az első tíz évemet töltöttem, nem volt messze a déli határtól, már akkor is fogékony voltam arra, mi folyik ott nem messze tőlünk, félelmetes volt elképzelni a tőlünk karnyújtásnyira zajló háborút gyerekfejjel... Aztán jó darabig minden évben Horvátországban nyaraltunk. A kabócák hangja, a tenger sója, a meleg sziklák, eldugott öblök, óriási sziklákról ugrálások, nudizás a szülőkkel és a furcsa társasággal, a “felnőttekkel” és “öccsökkel”, akiken csak röhögtünk a barátnőmmel, mint minden máson, mert minket semmi nem érdekelt, csak mi ketten voltunk a tengerrel és a forró sziklákkal, az volt az az egy hét, amire egész évben vártunk, ahol kiengedhettünk mindent, ahol önmagunk lehettünk az őrült gondolatainkkal, ötleteinkkel, ahol annyit röhögtünk, hogy megfájdult a hasunk, amiről utána egész évben beszéltünk és amiből egész évben erőt merítettünk... Nem múlt el nyár Horvátország és a tenger nélkül. Volt, hogy egy hét jutott, volt, hogy kettő. A végére volt, hogy megcsömörlöttünk. Barátnőm két hét után már hazavágyott, telítődött, de én akkor is éreztem, hogy nekem még nem volt elég...

Aztán jött az egyik legemlékezetesebb nyaralás Ugljan szigetén, ahol megismerkedtünk Lukával, a helyi erők képviselőjével, akitől hasznos dolgokat tanultunk a szigeti életről és a horvát káromkodások rejtelmeiről. Bár anyukám óva intett a helyi fiúktól, mondván, ezeket más fából faragták, bizony egy szigetlakó elrabolta a szívemet, így még fájdalmasabb volt a hazatérés... Ezt követően kissé más vizekre sodort az élet, de a szláv nyelvek és szlávok iránti rajongásom csak nőtt és nőtt. Egy nyugati szláv nyelvet kezdtem el tanulni az egyetemen és több félévet is eltöltöttem Lengyelországban, de a szívem mindig a Balkán felé húzott. Végül egy kedves barátnőm meghívására részt vettem egy egyetemi kiránduláson Szerbiában, ahol végigjártuk az ország leghíresebb ortodox kolostorait, és itt végleg magával ragadott a Balkán-félsziget kultúrája és lakóinak közvetlensége, laza életsítlusa. Az ezt követő években elkezdtem tanulni a szerb nyelvet, számtalanszor jártam Szerbiában, meglátogattam Montenegrót, Bosznia-Hercegovinát, és persze Horvátországot sem felejtettem el.

Aztán egy nap egy volt egyetemi csoporttársam bejelentkezett az álommelóval. És persze itt hagytam csapot-papot és elrepültem Varsóba az állásinterjúra, majd pedig lerongyoltam Dalmáciába telepített idegenvezetőnek, ahogy a helyiek neveztek, 'vodička' lettem. Egyedül egy isten háta mögötti dalmát faluban, a helyiek mentalitását nem ismerve próbáltam megoldani lengyel és magyar turisták képzelt és valós problémáit, túlélni a szezont nulla autóvezetési tapasztalattal, tolmácsolni szerb páciensek és dalmát orvosok, férje által megvert lengyel szállóvendég és helyi rendőrök között, több-kevesebb sikerrel. Bár az elején többen azt jósolták, hogy én innen biztos, hogy nem fogok hazamenni, és hogy a hozzám hasonlóak itt szoktak maradni, sokáig álltam a sarat, ám végül (részben) mégis igazuk lett: egy ablaküvegen keresztül átsétáló és így mentővel kórházba szállított lengyel kisfiú és az öreg, őrült recepciós, Emil miatt (vagy nekik köszönhetően) sorsom végleg megpecsételődött, és megismerkedtem kitartó dalmát udvarlómmal. Először nem értettem, hogy lehet egy randira strandpapucsban (šlape) érkezni, de amikor körülnéztem a randevúnk helyszínén, észrevettem, hogy mindegyik dalmát férfi ilyet visel. Bizarr, de egyben lenyűgöző élmény is volt amikor a “Dalmatinac sam” című dalt énekelte, tele életszeretettel, büszkeséggel és lazasággal... Egy szó mint száz, a makarskai riviérán töltött hónapok után már nem ugyanaz az ember voltam. Az út, amit megtettünk, nem volt egyszerű, mára már lehullott a rózsaszín szemüveg, így az elbűvölő tájak és életstílus mögött látom a dalmát élet és mentalitás árnyoldalát is. Ebből az izgalmas egyvelegből szeretnék nektek átadni valamennyit a dalmát zenén, popkultúrán és a helyiek sajátos humorán keresztül, hogy hozzátok is közelebb kerüljön a valódi Dalmácia, hogy megtudjátok, mit jelent a helyieknek a Hajduk, hogy ki volt Dino Dvornik és mi foglalkoztatja a spliti rappereket, hogy megértsétek, miért rivalizálnak a splitiek a zágrábiakkal, hogy megtudjátok, milyen az, amikor a helyiek a fjaka állapotába kerülnek, és hogy miért utálják a jugó szelet. Ez itt a valódi Dalmácia a strandokon és a csevapon túl! ;)